Bevallom, bosszant engem ez a bikavér-dolog. Nem titkolom, szívemen viselem az egri borvidék sorsát. Kapott mostanában hideget és meleget is, de most nem is feltétlen magával a vidékkel, hanem inkább a branddel foglalkoznék. Szóval itt ez a jobb sorsa érdemes bikavér, amivel már jó ideje megpróbálnak maguk a helyiek is kezdeni valamit, de valahogy sosem jön össze a dolog. Nem is csoda, kicsit nehezen elfogadhatónak tűnik a hétköznapi fogyasztó számára, hogy az adott márkát 300 és 10000 Ft-ért is megkaphatja.

Szóval ötleteim lennének, nekem, fiatal, messziről jött titánnak. Gondolkodtam én sokat ezen, hogy vajon van-e bármiféle előjogom belekontárkodni ebbe a dologba, de talán vehetem a bátorságot, hogy az egyszerű fogyasztó véleményét leírjam. Előkerült ez már baráti beszélgetéseken, társasági összejöveteleken, talán érdemes belőle néhány dolgot fontolóra venni, vagy legalább elgondolkodni rajta.

Elsőként: mi a bikavér? Valljuk be, egyelőre azért nem több, mint egy egyszerű, némileg szabályozottan készülő házasítás. Tudom, érvényben van jelenleg is egy rendtartás, amivel nincs is semmi gond, csak éppen látszólag hatástalan, a szabályozás óta eltelt több, mint egy évtized és még a mai napig is lehet találni mosogatólével egyenértékű vackokat. Legyen magas a mérce! Ne legyen több kategória, legyen egy, de ha brand, azt vegyük komolyan. Sem a magyar, sem a külföldi fogyasztó nem fogja megérteni, mi a különbség a Bikavér, a Bikavér Superior és a Prémium között? Legyen „A Bikavér” és kész.

Mit kezd a fogyasztó az árképzéssel? Megveszi háromszázért a multiban a bikafejest és megy ki a klotyóba, ezután ki várja el, hogy bebattyogjon a vinotékába és elmerengjen a szerény sztárborász kínálatán?

Aztán ott vannak a fajták. Lehet használni 6 fajtát, de ebből legalább hármat kell...miért? Miért nem lehet használni 4 adott fajtát? Nem hogy lehet, kelljen használni! Zárjuk ki a nagy játék lehetőségét. A fogyasztónak hadd legyen meg a lehetősége, hogy tudja, ha csak nagyjából is, de mit kap. Ugye fajtabornál ez nagyjából adott, ahogy egy bordói-típusú házasításnál is. Itt azonban lövése sincs szegénynek, hogy mire számíthat. Kaphat egy vékony, egyszerű, gyümölcsös borocskát, ahogy kaphat egy komoly, fűszeres, mély Tóth Istváni magasságokba röppenő szépséget is. Annyi nem elég, hogy ne legyen fajtajellege. Lehetnének világosan beszabályzott arányok. TV-shopos fordulattal élve: de ez még nem elég!

Csak olyan tételekből lehessen Bikavért házasítani, amelyek elérik mondjuk legalább a 19-es a mustfoka. Ha ez nem jött össze? Hát, bocs, így jártál...Az egrieknek (és szekszárdiaknak is) saját maguknak kell kivetni a búza közül az ocsút, azt én nem tudom elfogadni, hogy a tisztelt bikavérbíráló bizottság egy kategóriába sorol egy pincemester-selectiont egy Simon Bikavérrel. Megtévesztő és elképesztően ártalmas ez. Ha olyan fenemód büszkék akarunk lenni rá, akkor adjuk meg neki a becsületet és a tisztességet.

Talán ezek az alapok...világos fajtaösszetétel, egzakt arányok, minimum mustfok, egyetlen minőségi kategória...a többi pedig már a borász játéka, mutassa meg a borban az ő ügyességét.

 

Van valakinek egyéb ötlete?